Interjú Kerekes József színművésszel

Az ember az ismert színészektől kicsit tart, mert fél, hogy biztosan távolságtartó lesz, vagy pont belefáradt az ismertségbe, ezért nehezen fog megnyílni és kemény munka lesz vele interjút készíteni. De Kerekes József, ahogy színész társai hívják, Pubi, az egyik legnyitottabb és legbarátságosabb ember, akivel valaha találkoztam. Valószínűleg azért is volt ilyen a beszélgetésünkkor, mert már pár éve – bár futólag – de ismerjük egymást, számomra ő elsősorban Ábel és Luca apukája és csak másodsorban az ismert művész.

A szabadúszó színész és családja teljesen normális, hétköznapi életet él itt Budaörsön. Hideg reggelen érkezett, az óvodából jött egyenesen az interjúra. Egy kávé mellett előre figyelmeztetett, hogy csapongani fog, de ez nem jelentett gondot, mert még sokáig elhallgatnánk őt és a kitérőkben elmesélt történeteket. Most ennyire volt idő! :)

Hogyan lettél színész?

Szerencsés típus vagyok, így alakult az életem, bár nem volt művész a családban.

Apám tanyasi parasztból lett a kertészeti egyetemen tanár, ők alapították meg a gyógynövény tanszéket, majd a Mezőgazdasági Minisztériumban a Szakoktatási Főosztály egyik vezetője volt. Édesanyám ugyanitt pénzügyi előadóként dolgozott.

Szóval mindig ökörködtem, viccelődtem. Már óvodában is, ha rosszalkodtam és beállítottak a sarokba, az óvó néni szerint, még a hátammal is szórakoztattam. Nem jártam szavalóversenyekre. A mai napig a szóló műfajtól félek, minden látszat ellenére. Partnerrel könnyű, még ha csak kétszereplős is a darab. Ott már tudunk egymásra reagálni, egymást segíteni, ha ő így néz, akkor én úgy.

A TV-t viszont nagyon szerettem, akkor nagydolog volt, tizennégy és fél évesen kívülről tudtam a műsort, nagyon tetszettek benne az ismert színészek, a mikrofon és az egész televíziózás.

A Kaffka Margit Gimnáziumba jártam, és ha nem lett volna az erősen humán beállítottságú (Szombathy Gyula apukája) id. Szombathy Gyula az igazgató, akkor nem mondták volna be az iskolarádióban, hogy lesz „Most mutasd meg” próbajáték a Pinceszínházban. Elmentem a próbajátékra, voltak ott civilek és a Pinceszínház 17-19 éves amatőr társulata. Láttam, hogy jó a csapat, jó szellemű és azt éreztem, hogy de jó lenne közöttük lenni.

Eljárogattam, figyeltem, pont kezdett lecsengeni bennem. De ott volt Lang Györgyi, erőszakos volt, azt mondta – Figyelj már, ha van kedved, beszélek Pista bácsival (Keleti István), ügyes vagy, hátha felvesznek. És Pista bácsi azt mondta, jó. Úgy tűnik az erőszakos nők vittek előre az életben. Gimnázium alatt végig ott voltam, 1977-81 között.

Mit szóltak ehhez a szüleid, támogattak benne?

Édesapám korán meghalt, így ő nem élte meg. Anyukám annak örült, hogy jó helyen voltam. A Fehérvári úton nőttem fel, ott is jó volt a társaság, nővérem addigra férjhez ment, ketten éldegéltünk. Szóval a Pincétől nem volt megállás, hiszen ilyen emberekkel voltam ott együtt, mint Pusztaszeri Kornél, Jakupcsek Gabriella, Schlanger András, Mácsai Pál, még a mostani apósom és anyósom is ott találkozott egymással. Pista bácsi elmondta, hogy nem szereti, ha dobbantónak használják a Pincét, de tény, hogy a Pincéből a Színművészetire vezetett az út.

Azok a Pince táborok Baján… Délelőtt foglalkozások voltak, előtte a bajai tejivóban reggeliztünk, friss kiflit és habos kakaót, tejet vagy tejeskávét; délután pedig az építőtáborokban csináltuk a színielőadást. Például Az emberke tragédiája vagy A helység kalapácsa; este zene, éneklés és buli. Itt kaptam a Pubi becenevet is.

Erre mindenképp rá akartam kérdezni. Hogyan, miről kaptad a Pubi nevet?

A legkisebb Tahi Tóth, Tahi Tóth Máté nevezett el. A homokos parton rohantam, mint a malac, kiabáltam visító hangomon. Ő mondta, hogy olyan vagy, mint egy kis pubi (pubertásból jött a név). Rajtam maradt a „Te kis Pubi”. A színművészetin Szinetár Miklós osztályába jártam, hallotta, hogy mindenki így nevez és hatalmas dolognak számított, amikor a tanár úr megkérdezte „Nem zavarja, hogy ha én is Pubinak szólítom?”.

A családunk minden férfi tagját Józsefnek hívták, megvolt, hogy kit hogyan szólítanak. Volt József, Józsi, Józsika, Jóska és én voltam a Joci. A családnak Joci, a szakmának Pubi.

Ha „utánad olvasunk” megtudjuk, hogy a Nemzeti Színházban kezdtél, majd József Attila Színház következett, a Budapesti Kamaraszínházban húsz évet voltál, Vígszínház és most szabadúszóként több helyen is játszol például a Karinthy Színházban vagy a Játékszínben. Engem viszont olyan „hétköznapi dolgok” érdekelnek, hogy mitől lesz egy szerep kedvenc?

Van, hogy minden együtt van: a darab, a téma, a színésztársak. Van, hogy a szerep olyan, hogy Te vagy. A színészet se vele, se nélküle dolog. Minden előadásnak más a szaga. A nézőkre nem tartozik, hogy ha nekem nem tetszik egy darab, azt el kell játszani. Aznap a szerep mögé be kell állni, illetve a szerep áll mögém. Olyan vagyok, hogy ha nem igazán kedvelem, akkor megpróbálom a magam örömét megtalálni benne, vagy csak beszédtechnikai gyakorlatnak tartani a darabot.

Nagy hatással volt rám a Várszínházban játszott Csíksomlyói Passió. Kézdy György bácsi volt a Júdás, és valamilyen elfoglaltsága miatt 8-10 előadásra én voltam a helyettese, az a darab nagyon megérintett. Fiatal, infantilis, ateista fiúnak fura állapot volt Júdásként. Furcsa érzések kavarogtak bennem esténként.

Nehéz kibújni a szerepekből? Letenni a szerepet?

Az ember felpörög, ilyenkor nehezen alszik el. Ki mit tesz, valaki iszik egy pohár bort, valaki olvas.

Hétköznapi embernek felfoghatatlan hogyan lehet ennyi szöveget megtanulni…

Ebben is minden színész más. Valakinek egyszerűen nem töröl az agya és évekkel később is tudja idézni a saját és mások szövegét. A 6-12 hét próba teszi a szöveget sajáttá, ezért is nehéz beugrónak lenni. Én is eltárolom, de van, amit tizenhat éve játszunk Csonka Bandival – több néven és több helyszínen (Mennyből a hulla, Hazudj inkább kedvesem) – mégis minden előadás előtt átlapozzuk.

Nincs olyan magyar ember, aki ne hallotta volna a hangodat. Hogyan zajlik egy film szinkronizálása?

Most már nagyon más, mint régen. Egy nagy mozifilm 2-3 hét volt. Voltak színészvetítések, ahol a főszereplők szinkrontolmáccsal beültek, akár többször is, és látták, hogy mit fognak szinkronizálni. Volt idő a szövegre, az érzésekre, a hangjátékra, nem volt még füles sem. A szinkron nagyon kemény munka, nem csupán „szájnyitástól szájcsukásig” tart és egyszerűen „csak” beszélni kell, ennél sokkal több, főleg ha magas színvonalon igyekszik az ember csinálni. Én még a nagyoktól tanultam.

Most minden utómunkálattal 3 nap alatt megvan egy film. Egyszerre kell mindent csinálni. Fülesben halljuk az eredetit, hogy tudjuk, mikor kell beszélni, milyen hanglejtéssel; közben olvassuk a szöveget és nézzük a képet is, az érzések miatt. Külön veszik fel a sávokat, a színészeket, majd zene, zörejek, kis javítás és készen is van.

A szinkron szerepek közül vannak kedvenceid?

Estig sorolhatnám, de amik hirtelen eszembe jutnak: Csavardi Samu, Taxi 1-5., Piff és Herkules, Family Guy, Modern Family, Jim Carrey szerepei, a Balu-ból Vadmacs és a Shrek-ből a szamár. Harminc éve szinkronizálok. A kollégáim össze is gyűjtötték az évfordulóra a szerepeimet, vastag paksaméta lett! Volt benne olyan, amire nem is emlékeztem. Nem átlagos a hangom, így különleges karaktereket kapok, olyan figurákat, amik megmaradnak.

Mióta éltek Budaörsön?

1971-ben vettek apukámék telket Kamaraerdőn, ’73-tól folyamatosan járogattam ki, közel harminc évig hétvégi házikó volt. Bizonyos értelemben negyvenöt éve vagyunk „gyüttmentek”. 2004-ben kezdetem építtetni egy saját házat és 2006. augusztus 1-e óta „lakcímkártyailag” is itt vagyunk. Második feleségemmel, Petrával, itt kezdődött közös életünk és a gyerekeink is ide születtek. A várost azóta ismerjük jobban, hogy a gyerekek oviba járnak és átjövünk az „óperencián túlra”.

Mit szeretsz Budaörsben?

Jó itt élni! A mi kis csapatunk, a családunk jól érzi itt magát. Nyugalom van, madárcsicsergés van, nyáron kertészkedünk, télen havat lapátolunk. A Galamb utca pillanatok alatt szánkópálya lesz. Jó szomszédok vannak, falusi lét, bizalom. Munka után ez a szabadság és béke szigete, és nem vágyunk a városi zajra.

Mellesleg az agglomerációból innen a legjobban megközelíthető a város, van 4-5 titkos út, ahol be lehet csordogálni. Húsz perc alatt a Kosztolányi-n vagyok, onnan már megáll az élet.

                                                                                                                                     D.K.